Patkánycsapda

0 Komment
0 Reblog

Macbeth/Anatómia (A Maladype előadása a Trafóban)

Mintha két előadás sűrűsödne egybe Balázs Zoltán Macbeth-rendezésében a Trafóban. Az első egy roppant impozáns, sokszorosan asszociatív, elvont térben zajlana, óriási patkánycsontváz mellett, égbe tartó húrokkal körülvett dobogón, a sötét semmibe vezető, vészterhes kapuval, rockalapú csontzenével. Ebben meztelen, félmeztelen vagy harisnyaruhával alig eltakart testek mozognak a félhomályban, mozdulataik ritmusa és pályája önmagában is a történet szereplője. Egy ilyen előadásban Macbeth történetének cselekményen túli dimenziói tárulnának fel; erre utal a Shakespeare-ét megtoldó cím is. A saját felemelkedése és az asszonyának való megfelelés miatt saját vendégét, a királyt megölő Macbeth és a tőrt a kezébe adó Lady közti viszony, a lelkiismeret vívódásai kellene, hogy a központban legyenek: nem a cselekmény maga, hanem az emberi reflexiók azokra.

Orosz Ákos, Petrik Andrea – Fotók: MTI / Kallos Bea

De ez az előadás csak külsőségeiben jön létre: Szűcs Péter Pál extravagáns, alsónadrágos-zakós zenésze különleges gitárjain az elmélyülést és a humort egyaránt szolgáló, remek zenéjével még különlegesebbé teszi az előadás szavak nélküli részét, amelyben élő patkányok éppúgy szerepet kapnak, mint egy pálcikaember-báb, és amelynek olyan erős és hatásos záróképe van, amilyenből nem sokat látni egy életben.

Tankó Erika, Lendváczky Zoltán

Azonban a Macbeth/Anatómia valójában nem szavak nélküli, mert ezekben a külsőségekben ott van a második előadás. Amelyben szerepösszevonásokkal (csak Macbethet és a Ladyt játssza végig Orosz Ákos és Petrik Andrea, az összes többi szereplőt Lendváczky Zoltán és Tankó Erika adja) és némi húzással ugyan, de az elejétől a végéig előadják Shakespeare Macbeth című művét Szabó Lőrinc fordításában. És amelyből nem derül ki, hogy Balázs Zoltán vagy a Maladype az erős látványvilág megteremtésén túl miben látja másként az irodalmi alapanyagot, mint más rendezők, s az miért fontos számukra. A színészek ugyanis nem élik át igazán szerepeiket, szövegüket legtöbbször nem eléggé értelmezve, a nagy térben sokszor érthetetlenül mondják. Így nem jön létre a mély belső reflexió a történésekre; hiába érezhető a színészi koncentráció, nem kerülnek elő a Macbeth-történet eddig ismeretlen dimenziói. A roppant kevés mozgás közben érezhető ugyan a feszültség, de annak külső-belső következménye már nem, s így követni is nehéz a cselekményt – és ami sokkal nagyobb probléma, a szereplők és a színészek belső változásait is.

Orosz Ákos

Az első, formalistább előadás rátelepszik a másodikra, és a második nem segít értelmezni, megélni az elsőt, így végül mindkettő gyengíti a másikat – ráadásul a végére még a forma is kifullad, amitől viszont nem válik élőbbé a szövegmondás. Teljes értékét nem fedi fel egyik sem: a kérdőjeleket így nem egy Macbeth nevű ember lelkének változásai írják a néző homlokára – mert ahhoz végül nem sikerül közelebb férkőznünk.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés