Kinek, miért?

0 Komment
0 Reblog

Egy elmebeteg nő naplója (Csáth Géza írásai alapján) – A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Thália Színház közös produkciója

Csáth Géza idegorvosi munkásságának fő dokumentuma az Egy elmebeteg nő naplója, egy paranoiás nő kórképe, amely részben szakszöveg, részben a Gizella nevű nő látomásos, irodalmi igényű naplója. Ebből a szövegből és a szépíró Csáth novelláiból írta meg előadása szövegkönyvét a rendező Dömötör András Brestyánszki Boros Rozáliával együtt.

G. Erdélyi Hermina (Gizella) és Pálfi Ervin (Csáth) – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Az emeletes díszlet négy különálló szobájában (kórtermében) tehát hol Gizella számol be arról, hogyan kerítette őt hatalmába a Lény, hol más elmebetegek tevékenykednek; hol őket vizsgálják száz éves, primitív módszereikkel az idegorvosok, hol Csáth beszél kutatásairól; néha pedig két gyerek retteg a homokembertől és kínoz állatokat. Történet persze nincs – a színlap is „merülésként” utal az előadás műfajára –, csakhogy nincs más sem: sem magába szippantó atmoszféra, sem feszültség, sem fizikai, sem teoretikus, sem abszurd színház: semmi, ami akár az értelemre, akár az érzékekre hatna. Csak a különösebb szerkesztési elvek nélkül egymás mögé pakolt szövegek, amelyek hol azért érdektelenek teljesen, mert valós, érthetetlen szakszövegek tele orvosi kifejezésekkel, hol pedig azért, mert pusztán annyit mutatnak meg, hogy az orvosok a betegekhez hasonlóan bolondok, vagy hogy mindenkiben meg lehet a bolondság szikrája. Az elmebeteg nő látomásai egyáltalán nem érdekesek, nem izgalmasak és nem is megrázóak, és ugyanez igaz az orvosok és Csáth okfejtéseire is. A színészek magas szinten bírják mesterségüket – látszik, hogy sok munkával és jó technikával építették fel karaktereiket –, de egyikükről sem hiszem el egy percig sem, hogy elmebeteg vagy megszállott kutató, csak azt, hogy jól játszik elmebeteget vagy megszállott kutatót.

Ralbovszki Csaba és Pesitz Mónika – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Akármit is várhat valaki a színháztól – szakmai érdekességet, érdekes történetet, sajátos hangulatot, bármilyen élményt –, azt az Egy elmebeteg nő naplója nem adja meg. Fogalmam sincs, hogy bárkinek – nézőnek, rendezőnek, színházigazgatónak – miért is lehet érdekes ez az előadás.

Mindenütt ezek a perverzek

0 Komment
0 Reblog

Röviddel azután, hogy tegnap arról az általános prüdériáról írtam, ami most éppen a Nemzeti Színházat és közvetve a perverz, bűnös Madách Imrét találta meg magának, elővettem a ma megjelenő Magyar Narancsot, és elsőként a Nemzeti Színház hirdetésén akadt meg a szemem. Bár feltételezem, hogy már jóval a mostani nevetséges botrány előtt elkészült – így vagy úgy, önmagában ez a tökéletes válasz a római szín orgiáján az orgiát, az orgián pedig a(z imitált) szexet számon kérő tömegeknek:

Ha jogos igény, hogy a Tragédiából húzzuk ki a pornográf elhajlásokat, hogy a színpadi erotikát hagyjuk meg a hanyatló nyugat ópiumának, akkor az is ugyanolyan jogos elvárás, hogy takaros fürdőgatyácskát adjunk a Dávid-szoborra. Ha már az erkölcstelen Michelangelo nem csak, hogy elhelyezett egy hatalmas márványpéniszt az emberalak ártatlan ágyékán, de aztán még fogta is szemérmetlen alkotását, és kitette Firenze főterére, a gyanútlan kisgyerekek elé. Pöcsöstül.

(Egyébként Az ember tragédiájának falanszter-színében szobafogságra is ítélik a jeles talján művészt. Igaz, nem közvetlenül a fent tárgyalt közszeméremsértése miatt – pedig azért is megérdemelte volna.)

Orális szexet mindenkinek!

11 Komment
0 Reblog

Tény, hogy amikor Alföldi Róbert egy provokációnak is ostoba „újságírói” kérdésre válaszolva Az ember tragédiájának római színében láthatóhoz hasonló orális szexet kívánt a kekeckedőnek, nem úgy cselekedett, ahogy a Nemzeti Színház igazgatójának cselekednie kellett volna. De az is tény, hogy nem mondott semmi rosszat.

Alföldi egy remek társulat vezetője, aki felelősséggel tartozik a teljes társulat munkájáért, már csak azért is, mert jó részüket ő hívta a Nemzeti Színházba. A színészek közül sokan nyilván nem tudnának és akarnának közösséget vállalni egy, valamilyen politikai alku révén az igazgatói székbe ültetett, esetleg dilettáns percemberrel, tehát a jelen igazgató lecserélése esetén munka nélkül maradnának, ahogy munka nélkül maradna a jövő évadra már kihirdetett előadások minden rendezője és közreműködője is. Márpedig Alföldi hónapok óta, sőt tulajdonképpen a választások óta pengeélen táncol, és ezzel tisztában is van. Tudja, hogy a cipőfűzője színébe is belekötnének, ha tudnának – tehát tudnia kéne, hogy ő, szemben több millió más állampolgárral, nem reagálhat úgy egy provokációra, ahogyan akar. Bármelyik, a sajtótájékoztatón megjelent újságíró bárhogy reagálhatott volna a félnáci, amatőr webes videócsatorna „szerkesztőjének” primitívségére – minden okuk meg is volt rá. Ahogy Alföldinek is – de az ő helyzetében (legyen bár ez a helyzet bármilyen igazságtalan) tudni kell visszatartani a frappáns válaszokat.

Még akkor is, ha Alföldi válasza csak frappáns volt, és nem sértő. Az igazgató ugyanis a közkeletű értelmezéssel szemben nem azt fogalmazta meg, hogy „te pedig kapd be”. Alföldi egy álszemérmes és álszent, képmutató, nem is csak prűd, de kártékonyan prűd, viszont az országban túlontúl sokakra jellemző világképet próbált helyre tenni. Eszerint a világkép szerint a szexualitás valami olyasmi, amit az embernek kutya kötelessége őrülten rejtegetni mindenki elől, és dzsihádot folytatni mindenki ellen, aki ezt nem teszi. E szerint a normális szex a férfi és női nemi szervek érintkezése, a szexuális élet összes többi összetevője afféle perverzió. E szerint a szexualitás nem lehet témája sem művészetnek, sem közbeszédnek, sem semminek, mert annak híre nem juthat ki a hálószoba falai közül. E szerint ha valamiért a kánon részét képezi egy olyan műalkotás, amelyben szerepel szex, az önmagában még nem nagyon nagy baj, de az adott mű adott részére nem szabad, nem illik és semmiképp sem kell rámutatni – mint a zsidók a Tóra olvasása közben, ha Isten nevéhez érnek: abbahagyják a hangos olvasást, és nem mondják ki az adott szót.


Szatory Dávid (Ádám) és Tenki Réka (Éva) az „orális jelenetben” – Fotó: Nemzeti Színház / Gordon Eszter

Alföldi mondata („önnek pedig kívánok ilyen orális szexet, innentől kezdve egész életében”) nem káromkodás, hanem valódi jó kívánság, életminőség-javító tanács; szinte szó szerinti megismétlése annak, amit a hatvanas évek szexuális forradalma vagy Alfred Kinsey óta tízezerszer elmondtak már: ne félj a szexualitástól, ne bűnnek tartsd, ne szégyelld, hanem légy felszabadult, mert ez a boldogság elengedhetetlen kelléke. Lásd be, hogy a szex az életnek és így a művészetnek is része. Ne süsd le a szemed, ha szexről beszélnek, és – végeredményben – ne akard, hogy ha szexről van szó (mert Madách egyértelműen szexről írt Az ember tragédiájában),  mindenki más is lesüsse a szemét, csak mert a szex bűnös dolog. Tégy meg mindent a saját örömödért.

Őszintén, jó szívvel kívánok minden olvasómnak kellemes, orális szex közben szerzett élményeket, egész hátralevő életére!

Makulátlanság-diktatúra

0 Komment
0 Reblog

Varró Dániel – Presser Gábor – Teslár Ákos: Túl a Maszat-hegyen (Pesti Színház)

„Nem olvasok, szomszédasszony,
Nincsen abból konkrét hasznom.”

Egy jónak kikiáltott eszme ráerőltetése mindenkire, főként azokra, akik más eszmék szerint élnek; az ez ellen radikálisan tiltakozó szélsőségesek gerillaharca és a józan megengedőek két szék közt a pad alá esése – ez nem valami aktuálpolitikai dráma szinopszisa, hanem Varró Dániel népszerű mesedarabjáé, a Túl a Maszat-hegyené, amelyet tél óta játszik a Pesti Színház. Már önmagában ennyi nagyon örömteli: ha egy gyerekdarab nem csak szórakoztat, de meg is mutat valami fontosat az életből, az mindig jó pont, pláne, ha annyira rejtetten (és nem szájbarágósan) teszi, mint a Maszat-hegy.

Kovács Patrícia (Maszat Janka) és Hegyi Barbara (Szeplőtlen Szilvia) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba

Varró Dániel ezernyi fárasztóan vicces kínrímjéből (mint a fenti, és a még olyanabbak) felépülve, a népmesék világától szereplőiben és szóhasználatában elrugaszkodó, alapstruktúrájában és érthetőségében mégis hasonló mese ez, a piszok-barát Maszat Jankáról (Kovács Patrícia), akit elrabolnak a patyolat-katonák, és akinek segítségére siet a harmadikos barát, Andris (Molnár Áron). Közben találkozunk a meg nem értett angol költővel, aki „még a telefonját sem töltetné fel Varró Danival, az esemesköltővel”, Morzsányi Gézával, a törpekatonával és barátjával, a sepregető Partvis Attilával – ha a gyerekek (nyilván) nem vélik felfedezni a kortárs magyar irodalmi utalásokat, a figurák akkor is eltaláltak és érdekesek. Az abszolút mozgékony, mégsem túl rohanós játékkal a Színművészetin végzős Néder Panni rendező eléri, hogy az egyébként túl hosszú (szünettel két és fél órás) előadáshossz ne legyen megterhelő – bár a cselekményt nem eléggé előre vivő, rengeteg dal kicsit megtöri a ritmust. S mivel a színészek jóban-rosszban is szerethető figurákat játszanak – persze Kovács Patríciával és a begipszelt lábbal is lankadatlan lelkesedésű Molnár Áronnal az élen –, tulajdonképpen nincs is olyan pontja az előadásnak, amelyet ne lenne jó nézni.

Józan László (Náthás Angol Költő), Molnár Áron (Andris) és Csőre Gábor (Turgenyev, a burgonya) – Fotó: Pesti Színház / Almási J. Csaba

A pannon víziló és más marhaságok

0 Komment
0 Reblog

Ünnepeink (K.V. Társulat) – R16 Pódium

 

Még múlt pénteken neveztem be a K.V. Társulat Ünnepeink című előadására, kisebb részben azért, mert közvetlenül a Szputnyik Antigonéja után játszottak ugyanabban az épületben (a Bálint-ház új, R16 nevű pódiumán), nagyobb részben azért, mert mindig örömmel ülök be a lelkes társulat új előadásaira, még ha akadnak is köztük gyengébbek. Mint az Ünnepeink.

Fotók: kavetarsulat.blogspot.com

Tipikus humorszínházi pozícióból indulunk: egy csapat félhülye „szakember” tanácskozik az EU-elnökség farvizén, hogy megtalálják az Európai Unió előtt büszkén prezentálható magyar ünnepet. A tanácskozáson jelen van egy brüsszeli konzultáns, a magyar félről pedig olyan alakok, mint egy Álmos nevű árpádológus, egy népviseletbe öltözött magyar anya, a lovak szerepének növeléséért kampányoló tornatanár-szerű figura, na meg a magyar kormány képviselője. A „tudósok” félig Juhász Kristóf megírt szövege, félig improvizációk alapján csak mondják a maguk hülyeségeit székelykapukról és a karácsonyfadíszeken visszaköszönő skandináv mitologikus jelképről (Odin szeméről), az ősmagyar vízilóról és a pálinkásbutéliába zárt kerecsensólyomról, mint a magyarság jelképéről; na meg mindent félreértenek, amit az EU-s képviselő angolul mond. Mindez alapvetően egy komolytalan, de vicces kabarénak ígérkezik – csakhogy sem a karakterek, sem a szituációk, sem a poénok nincsenek megírva. Így se nevetni nem tudunk – mert perceket kell várni minden közepes poénra –, se a színészek játékán szórakozni – mert egyáltalán nem reagálnak egymásra, csak mondják a magukét. Egyedül Bartsch Kata EU-diplomatája brillíroz: szinte végig néma, arcjátékával mégis egyértelműen kifejezi, hogy legszívesebben még ahhoz is kesztyűt húzna, hogy kezet fogjon ezzel a csapatnyi idiótával; ahogy undorodását rejtegetve eszi meg (és köpi ki titokban) a rátukmált hungarikumot, az az előadás csúcspontja. Na meg elvéthetetlenül kihallatszik az előadásból a jelenlegi kormány politikájának, főként az ún. „nemzeti konzultáció” látszat-párbeszédének kritikája – de ennyi akkor is kevés.

Az Ünnepeink olyan, mintha egy csoport lelkes és jó színész reggel találkozott volna, egy témára improvizálni kezdett volna egy fél nap erejéig, majd ugyanaznap este bemutatták volna, hogy mire jutottak.

Csehov azért is a legjobb drámaírók egyike, mert fantasztikus előadások létrehozására inspirálhatja a vele foglalkozó rendezőket – erről a zseniális beregszászi Három nővér már önmagában meggyőz; s ehhez most hozzáadódik Koltai M. Gábor Ványa bácsi-víziója a Stúdió „K” színpadán. Mert még ha nem is tökéletes ez a Ványa bácsi, ha van is kevéske gyengesége, egy-egy következetlensége, mégis abból a hét Csehov-előadásból (és egy Csehov-parafrázisból), amit ebben az évadban láttam, a beregszászi mellett ez a leginkább figyelemre méltó.

Huszár Zsolt (Asztrov) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”

Koltai M. Gábor Ványája olyasmit valósít meg, amit kevés előadás: egyszerre hat az értelemre és az érzelmekre. Egyrészt egészen szabadon értelmezi a drámát, a szituációkat, a konfliktusokat, új értelmet, új téteket adva ezáltal nekik; másrészt felépít egy sajátos, vibráló, feszültségtől szikrázó, érzelmekkel telített világot, amelyben – főként a díszleteknél – ugyan rengeteg a metafora, szimbólum, az egészet mégsem elsősorban megérteni kell. Hanem befogadni, érezni, és végül átérezni, együtt remegni. Ez persze semmiképp sem valósulhatna meg a remek színészek nélkül; mindenki kifejezetten jó, de kiemelkedik Pap Lujza Szonyája – aki úgy hal bele majdnem a fájdalomba, hogy az övével együtt a mi szívünk is megszűnik dobogni –, és Huszár Zsolt Asztrovja: Huszárt még egyszer sem láttam ennyire élni, mert máskor az életet ledobta magáról a manír, ám most ennek nyoma sincs, és így minden működik.

Hátborzongató.

Kuna Károly (Szerebrjakov), Menszátor Héresz Attila (Ványa) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”

Fullajtár Andrea és Bodnár Erika – Fotó: Katona József Színház / Dömölky Dániel

„Nem tudom, szerencsés vagyok-e, hogy itt vagyok ebben a mentőautóban” – mondja a nő, aki sebesülése révén megmenekült 850 túsz közül, s akinek férje és gyereke még mindig a csecsen terroristák által elfoglalt moszkvai színházban van, életveszélyben. Iszonyú erős (iszonyú és erős) a Kamra Nordost című előadásának valós, 2002-es terrorcselekményre épülő alapszituációja: a színpadon is folytatódó nézőtéren a terrortámadás három túlélője ül, és mesél. A később megsérülő asszony – az orosz kispolgár, aki hónapokig spórolt a jegyekre a Nord-Oszt című musicalre – arról, hogy milyen, amikor nem magáért, hanem a szeretteiért aggódik az ember. Az özvegy orvosnő hajdani férje csecsenföldi, idegőrlő háborús traumájáról és a mentésről, a kormány abszurd konfliktuskezelő-készségéről. Az oroszok miatt fiatalon özvegyen maradt, muszlim terroristanő pedig a tömeggyilkos motivációját próbálja érthetővé tenni. Három, egymást kiegészítő monodráma; egyes szám első személyű, visszaemlékező monológok – a görög drámákhoz hasonlóan tragikus, megrázó és ugyanúgy mindig, mindenütt jelen lévő problémákat boncoló szöveget a három remek színésznő, Fullajtár Andrea, Bodnár Erika és Pálmai Anna töltik meg élettel. Fullajtár orvos-szerepe olyan lehetőség a színésznőnek, amilyenhez utoljára a Médeiában jutott – és amellyel újra bebizonyosodik, hogy egyike ő a legnagyobb színésznőknek.

Részlet az eredeti Nord-Oszt című musicalből

A színészek nem, csak a rendező Forgács Péter ijedt meg a minimalista forgatókönyvtől: nem bízott sem a jó szövegben, sem a tehetséges színészekben, és folyamatos és átgondolatlan fényjátékkal, izgés-mozgással, orrfújással, ivással, cigizéssel és ki tudja, még milyen pótcselekvésekkel próbálta meg az élet látszatát ráerőltetni erre a magában is élettől duzzadó előadásra.

Ma kétszer mutatta be Bodó Viktor társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság a középiskolásoknak készített Antigoné-előadását: először és utoljára. Eddig és ezután ugyanis (elvileg) kizárólag osztálytermekben játsszák Gigor Attila rendezését; az egyik negyvenöt perces tanórában magát az előadást, a következőben a drámapedagógiai foglalkozást. És ahogy a készítők elmondják, ez az Antigoné nem ér véget a meghajlással és a tapssal: a két rész együtt egy egész.

Fábián Gábor (Kreón) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc

Fábián Gábor (Kreón) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc


Ahogy egy hónapja a Vígszínház Rómeó és Júlia-előadásán, most is az a cél, hogy egy porosnak hitt, ám – a diákok legnagyobb bánatára – kötelező drámát valahogy közel hozzanak a tizenévesekhez. Hogy megmutassák: a benne szereplő konfliktusok és élethelyzetek párezer vagy párszáz évvel a megírásuk után is lehetnek izgalmasak, tűnhetnek ismerősnek a saját életükből. Gigor és a Szputnyik a rendelkezésre álló, tanórányi időben ezt az értelmezés-segítést választják vezérfonálul; ezt segítik az új, a mai szlenghez igazított mondatokkal, a rövidített szöveggel és a remek, interaktív, játékosan elemző előadásvégi foglalkozással. És el is érik a céljukat: minden konfliktus tökéletesen érthető. Cserébe viszont csökken kicsit a mélység: nem minden drámai helyzet elég drámai, nem minden fájdalom elég fájdalmas, nem minden konfliktus elég húsba maró. Ha viszont mégis, az nagyon szép: mint mikor Pető Kata Iszméje simogatással, öleléssel és énekkel nyugtatja meg a halálra váltan zokogó Antigonét, Hay Annát. Szegény diákok: ki akarna az osztálytársak előtt sírni egy előadáson?

Hay Anna (Antigoné) és Pető Kata (Iszméné) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc

Hay Anna (Antigoné) és Pető Kata (Iszméné) - Fotó: Szputnyik / Tóth Simon Ferenc

Egy felvonásban

0 Komment
0 Reblog

Heti kábé három előadás, előadásonként egy-két bekezdés: ez lesz itt holnaptól. Meg ki tudja, mi még – bármi, ami színház. Egyperces egyfelvonásosok – nem színikritikák. Mindezt én fogom írni: Kovács Bálintnak hívnak, újságíró vagyok, főállásban a Magyar Narancsnál és az eMasa nevű médiaszakmai portálnál, külsősként pedig sok más lapnál.

Színházról a Narancson kívül főként az Ellenfénybe és a Színház folyóiratba írok; az összes eddigi cikkemet meg lehet találni a http://kovacsbalint.blog.hu-n, azokat olvasgatva pedig biztosan összeáll valami rólam, vagy ha még nem is, talán majd öt év múlva. De ha valahogy mégsem olvasna el most mindenki ötszáz cikket, akkor annyit, hogy.

Hogy szeretem Shakespeare-t és Csehovot, még akkor is, ha sok a rossz vagy érdektelen Shakespeare- és Csehov-előadás. Szeretem Brechtet és Lorcát és Háy Jánost. De főként azt szeretem, ha emberként is hat rám a színház: ha nem csak szakmai szempontból van jól összerakva egy előadás, de történik is valami a színpadon – ehhez meg nem kell se Lorca, se Csehov, se satöbbi. Szeretem a humort, főleg akkor, ha nem vicces dolgokról beszélnek vele. Szeretem, ha egy rendező gondol valamit a darabról, amit megrendez, és még meg is mutatja, hogy mi az. Szeretem, ha egy színész kis szerepben is megtalálja a mélységet.

Nagyjából ezt keresem a színházban. Majd szólok, ha megtaláltam. Meg akkor is, ha nem.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés