Egyfelvonás

David Ives: Vénusz nercben (Pesti Színház)

A lélek szexualitáson keresztüli vizsgálata, a szadomazo szex világába való bepillantás helyett csak a zabot hegyezik a Pesti Színház ősbemutatójában. David Ives drámája szerint egy férfi castingot tart egy mazochizmusról szóló előadáshoz, de a jelentkező nővel a meghallgatás valami komolyabbá alakul: valódi szexuális harc kezd zajlani kettejük között. Csakhogy mindennek egyáltalán nincsen tétje: nem tudunk meg semmit Thomasról, sem Vandáról, akiknek még jellemük sincs igazán - s így nem érezni se hatását, se súlyát, se komolyságát semminek, amit tesznek.

Telekes Péter és Bata Éva - Fotók: Vígszínház / Gordon Eszter

Martin McDonagh: Vaknyugat (a Kaposvári Csiky Gergely Színház és a Thália produkciója)

Szinte egyszerre mutatták be Kaposváron és Budapesten Martin McDonagh Vaknyugat című drámáját. A két előadás nem csak azért eltérő, mert Kaposváron - a szerzői instrukcióval összhangban - egy generációval idősebb testvérpáré a főszerep, hanem az előadások végkicsengése miatt is. Bérczes László Vaknyugatán a távolban ott van egy kis fénypászma, ami felé el lehet indulni - nála a két, szinte embertelenül gyűlölködő testvér ebben az erkölcseit, értékeit és életigenlését vesztett faluban végül megtalálja magában a szeretethez már egészen hasonlító érzéseket, még mielőtt végleg késő lenne.

Richard Wagner: A bolygó hollandi (Magyar Állami Operaház)

Hogy az opera nem múzeumi műfaj, hanem a kortárs kultúra folyamatosan változó, fejlődő, az őt körülvevő világra - a prózai színházhoz hasonlóan - reagáló, élő műfaja; hogy ugyanúgy nem jelent egyet kizárólag a nagyestélyikkel és a korhű díszletekkel, az illusztratív színrevitellel, az "eredeti mű" szentségével, ahogyan a színház sem - az szerencsésebb helyeken egyértelmű. Épp ezért örömteli, hogy Szikora János első ránézésre mintha megpróbálná kortárssá tenni Wagner operájának most először bemutatott ősváltozatát.

Corey Bix és Rálik Szilvia - Fotók: Magyar Állami Operaház

Goldoni: A nyaralás (Katona József Színház)

Carlo Goldoni, a komédiareformer nem ismeretlen nálunk. Ez az új Goldoni, a Katona József Színházé, az.

Fotó: Nagy Attila [origo]

Sebők Bori – Kárpáti Péter: Az álom féltestvére (a Titkos Társulat, a Tünet Együttes, a Trafó és a FÜGE bemutatója)

Történni úgyszólván nem történik semmi. A cselekmény egyetlen ötletre épül: Zsolt valamilyen furcsa, talán pszichoszomatikus halálos betegségben szenved, ami miatt nyaktól lefelé teljesen lebénult. Aztán egy ponton kiderül, hogy ez afféle vándorvírus, ami úgy vált gazdát, ahogyan fogócskában cserélődik a fogó: Angéla a hátára veszi Zsoltot, aki ettől feláll és elsétál, Angéla pedig lebénul. Majd az előadás végén ezt is elviccelik, amikor már másodpercenként terjed a kór emberről emberre. Ennyi, aztán függöny.

Fotó: MTI / Kallos Bea

Kárpáti Péter és „titkos társulata” sokadik alkalommal ügyködik azon, hogy valamit megváltoztasson abból a fogalomkörből, amit ma Magyarországon színháznak hívunk. Amióta Kárpáti nem csak íróként, hanem rendezőként is jelen van a színházakban, improvizációk segítségével létrejövő előadásai a színházi és a nem-színházi valóság különleges elegyítéséről ismerhetőek fel: a rendező igyekszik minél inkább elmosni a határokat néző és játszó között, az esetlegességük miatt megismételhetetlenné tenni az egyes előadásokat, és folyamatosan megkérdőjelezi a színház alapvető szabályait, egészen odáig merészkedve, hogy szükség van-e egyáltalán bármi olyan fix színházi hozzávalóra (megírt szövegre például), ami leosztaná az olyan szerepeket és feladatokat, mint hogy ez a cselekmény, ez már nem az; ő néző, ő pedig nem az; eddig kell eljutni a szövegben, és csak akkor van vége; és így tovább.

Stork Natasa, Nagy Zsolt, Tóth Ildikó – Fotó: Drucker Dávid

Az álom féltestvére a Trafóban láthatóan illeszkedni próbál ebbe a sorba, mégis: ez az előadás már önismétlésnek is soványka. A nem szobaszínházi, majdnem klasszikus nézőtér-színpad felállásban létrejött, alighanem improvizációkkal teli, a színészek saját életére is reflektáló, a fordulatok legtöbbjét maximális életszerűségre cserélő előadás, amelyben a színészek a maguk nevén játszanak, saját hobbijaikat űzik, a nézőknek háttal lévő monitoron hosszasan nézik és kommentálják a Youtube-videókat, jóval kevesebbet mond el a színházról, mint Kárpáti korábbi előadásai. Az a kevés pedig, ami mégis felmerül a témában, a korábbiakban is felmerült már.

Nagy Zsolt, Stefanovics Angéla – Fotó: Drucker Dávid

Az álom féltestévére ráadásul megáll a legelső kérdésfeltevésnél: lehet másmilyen a színház? Muszáj bármit is betartani abból, amit a nézők korábban megtanultak? Lehet, és nem muszáj. De a lényeg, a következő kérdés már nincs feltéve, már nincs megválaszolva. Sem az, hogy miért jó, fontos vagy érdekes ez – sem pedig az, hogy mi legyen helyette. Pedig ezeknél a kérdéseknél kezdődne, ha elkészült volna, az előadás izgalmas része.

Békeffi István - Stella Adorján: Janika (Karinthy Színház)

Nem véletlenül játssza a rendező az egyik mellékszereplőt, az újságírót a Janikában: ez a figura kéri számon a drámaíró szereplőn, hogy miért ír mindig olyan kevéssé életszerű, könnyed komédiákat ahelyett, hogy inkább nevelné a nézőket, és az életről beszélne. Mire a szerző (aligha csak a fiktív szerző) közli: azt szeretné, hogy az élet hasonlítson a vígjátékaira, és ne fordítva. Nehéz ezt a cselekménybe a legkevésbé sem illő párbeszédet nem ars poeticaként érteni - márpedig ha egy színház és az általa felkért rendező gondolkozik arról, miért teszik le a könnyedebb szórakoztatás mellett a voksukat, az máris sokkal jobb, mintha természetesnek vennék az ilyesfajta működést.

Bíró Kriszta és Mihályfi Balázs - Fotók: Karinthy Színház / Major Attila

Bacsó Péter - Hamvai Kornél: A tanú (Thália Színház)

A magyar filmtörténetben nincs még egy olyan mű, amelyből annyi, mindenki által ismert és használt szállóige származna, mint A tanúból. Nehéz hát elképzelni egy olyan, a film alapján készült színházi előadást, amely ne látszana az ötpercenként elhangzó híres idézetek közé felhúzott függőhídnak - épp ilyen az idén saját társulatot létrehozó Thália Színházé is. Érződik is némi zavar a színpadi adaptáció elkészítésének céljaiban: a biztos és kockázatmentes közönségcsalogatás mellett némi tanító szándék is látszik, amennyiben Hamvai Kornél szövege igyekszik (újra) lerántani a leplet a szocialista rendszer legkegyetlenebb valóságáról, a kínzásokról, vallatásokról és agyonverésekről. Az idézgetés és a történelemóra között pedig tanácstalanul álldogál maga a darab, mintha csak eszközül használnák valami máshoz - a cselekmény, a poénok és a dráma sehogy sem állnak össze egységgé.

Csányi Sándor és Cserhalmi György - Fotók: Thália Színház

Patrick Marber: Közelebb! (Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

A Jelenetek egy házasságból könyörtelenül szókimondó párdarabja Patrick Marber Közelebb!-je. A belőle készült film miatt világhírű darab attól tud végig rendkívül érdekfeszítő lenni, hogy a párkapcsolatoknak, a szerelemnek korántsem a romantikus oldalát mutatja be, hanem a velük járó játszmákra, megalkuvásokra, bosszúállásokra, a felek önzőségére, gyávaságára és esendőségére koncentrál - úgy, hogy egy banális viszony is izgalmasabbnak és veszélyesebbnek tűnjön egy jól kitervelt bankrablásnál.

Csizmadia Gergely és Szabó Emília - Fotók: Vörösmarty Színház

Neil Simon: A Napsugár fiúk (Madách Színház)

Az a legjobb az egészben, hogy ennek a bravúros pontossággal megírt, hihetetlenül feszes, rendkívül humoros Neil Simon-drámának, és az abból tökéletes precizitással megrendezett előadásnak a Madách Színházban még tétje is van. Pedig igazán jó elnézni ezt a ritka jól működő, perfekten olajozott gépezetet, ahol minden poén pontosan kiszámítottan érkezik és remekül működik, ahol a színészek, miközben minden szavukkal nevettetnek, egy-egy sorsot is szépen felrajzolnak, egyszóval ezt a kiváló komédiát még akkor is, amikor még nem biztos, lesz-e a nevetésen kívül más veleje is a dolognak. De lesz: márpedig egy tartalmas vígjáték után mégiscsak jobb hazamenni, mint egy sekélyes bohózat után.

Benedek Miklós és Gálvölgyi János - Fotók: Madách Színház

Sławomir Mrożek: Tangó (Örkény Színház)

Túlontúl egyértelmű, explicit, szájbarágós Sławomir Mrożek Tangója: hosszú, összetett parabolának tűnik, pedig mindaz, amit olyan nagyon mondani akar, pár mondatban összefoglalható - az a pár mondat meg üvölt az előadásból, még akkor is, ha az olyan jól átgondolt, mint Bagossy László rendezése. A hippi-avantgárd szabadelvűek harcot nyertek a szabálykövetés, a tradíciók istenítése ellen, a következő generációt viszont már a túlzott szabadság zavarja. Úgyhogy a művészházaspár fia diktatúrát teremtene, ahhoz úgysem kell - mondja Mrożek - túl sok ész; na meg törvényerőre emelné a múltba révedést, s kopott barokkra cseréli a neoavantgárdot. Nagyon ismerős gondolat ez a túlzó konzervativizmusról, a hamis és káros nosztalgiáról - mégis, ha ennyire egyértelmű minden, ha ennyire egyszerűek az abszurddal álcázni próbált tanulságok, az végül rossz szájízt hagy maga után.

Für Anikó, Mácsai Pál, Csuja Imre, Pogány Judit - Fotók: Gordon Eszter