Minek kell gyerekszínházat csinálni?

0 Komment
0 Reblog

VII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé, 5. nap

Minek csinál az ember fia gyerekszínházat? Mi az oka rá? Miért pont gyerekeknek? Mit akar ezzel az egésszel?

Mert „felnőttszínházat” csinálni, az más: lehet, hogy kellett egy nagy szerep valamelyik színésznek; lehet, hogy kötelező olvasmányt kellett elővenni, hogy bejöjjenek a nézők; lehet, hogy zenés darab kellett, mert rosszul megy a szekér; és így tovább. (Jobb lenne, ha nem így lenne, de így van.) Na de ha már specifikus a célközönség, azaz ennyivel egyszerűbb a rendező dolga, mert azt legalább pontosan tudhatja, nagyjából kik fognak ülni a nézőtéren, akkor nem kéne feltétlenül ennek a bizonyos közönségnek mondani valamit? Ott a lehetőség az ember kezében: adott a közeg, hát adott az azt foglalkoztató problémák, kérdések, érzések köre is, csak ki kell nyújtani a kezet és választani egyet.

Griff Bábszínház, Zalaegerszeg: Hétalvó

Az ifjúsági színház az a terület a mai magyar színházban, ahol ez valóban evidencia: alig találkozni olyan valóban kamaszoknak szóló előadásokkal – és most nem a „beavatónak” nevezett Rómeó és Júliákra gondolok –, amelyekben ne lenne nyilvánvaló a problémaérzékenység jelenléte, és ne olyan dolgokról akarnának gondolkodni-gondolkodtatni, amelyek a célközönség mindennapi életében is fontos szerepet játszanak.

A Szkéné Színház Kő, papír, olló című előadása sem kivétel. Az író-rendező Pass Andrea kifejezetten életszagú-hétköznapias hangvételű szövege a 16-18 évesek legégetőbb problémáit boncolgatja roppant érzékenyen: hogyan lehet meghozni egy döntést az ember egész hátralévő életéről, hogy lehet eldönteni, hogy ki mit akar kezdeni magával, ha nincs kire számítani, ha a szülőket vagy nem is érdekli a téma, vagy a saját akaratukat erőltetik a gyerekükre? Hogyan élhetik túl a barátságok az elszakadást? Van-e értelme ennek az egésznek? És mindez egy minimalista térben, díszletek, kellékek és jelmezek nélkül, egészen magától értetődően és ismerős helyzetek révén kerül elő, azaz a legelegánsabb és biztosabb módon jutva el a fiatalokhoz, három olyan színész tolmácsolásában, akik tökéletesen tudják egyéníteni a sorokat: Ötvös András, Porogi Ádám és Stork Natasa szinte végig úgy mondják a szöveget, mintha a maguké lenne, és nem előre megírt drámával dolgoznának.

Ugyanakkor végül csorbítja a hatást, hogy az előadást követő drámafoglalkozást Pass Andrea nem a valóban fontos kérdések mentén vezeti, és nem a fenti, meglehetősen komoly problémákat boncolgatja tovább.

Szkéné Színház, Budapest: Kő, papír, olló

Szintén roppant fontos előadás a KV Társulat 12 hét című bemutatója, Novák Eszter és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola diákjai workshopjának eredménye. Semmi finomkodás, semmi szépelgés: szemellenzős, prűd és a gyerekeket így vagy úgy, de végső soron megnyomorító felnőttek állnak szemben a szexualitás világában kétségbeesetten, elveszetten vagy épp lelkesen eligazodni próbáló kamaszokkal. Ha az előadást lehetne is feszesebbé tenni, ha akad is egy-két kevésbé sikerült jelenet, legnagyobbrészt mégis csontig hatolóan találóak az ábrázolt helyzetek, amelyek viccességükkel együtt is meggyőznek, hogy igenis érdemes küzdeni a tudásért, és amelyek sokszor nem csak szembesítésben, cinkosságban, de színházi értelemben, a katarziskeresés felől nézve is erősek. Humor, tabuk nélküli kibeszélés, erős színészi – és néha amatőrszínészi – alakítások súlyos elegye ez a szűk két óra.

KV Társulat, Budapest: 12 hét

A biennálé ötödik napjának kisgyerekelőadásaiban ugyanakkor már sokkal nehezebb megtalálni ezt a bizonyos közlésvágyat, vagy a kortárs problémák keresése iránti igényt. A Budapest Bábszínház Boribon és Annipanni-ja a három év körüli korosztálynak az adott életkor problémáit mutatja be, leginkább illusztratívan: azt ábrázolja, milyen az élet, ha beteg az ember gyereke, vagy ha rendet kell raknia a szobájában. Ellinger Edina rendezés magas színvonalú előadás a varázslatosságot sikerrel megteremtő, habos-babos látványvilággal, mégis sokszor még a parányi közönség-életkorhoz mérten is túl egyszerűnek, túl semmitmondónak tűnik. Főleg a gyakorlatilag tényleg semmiről nem szóló dalokat hallgatva.

Budapest Bábszínház: Boribon és Annipanni - Fotó: Éder Vera

Hasonló a helyzet a nap másik két gyerekelőadásával: színvonalas, magas szinten kidolgozott, remek látványvilágú, átgondoltan kivitelezett, nyilvánvaló erőbefektetéssel létrehozott, igényes előadások, csak épp nem érteni, hogy miért érezte úgy bárki – igazgató, rendező –, hogy pont itt és pont most feltétlenül be kell mutatni őket. A zalaegerszegi Griff Bábszínház egy japán mesét magyarított: a Hétalvó című előadást a japán Koizumi Hirosi rendezte meg bunraku-bábokkal és -technikával, ezáltal persze Magyarországon roppant újszerűen és izgalmasan, még ha a bábosok nyilván nem is pont ugyanúgy mozgatják a műalkotásnak is beillő figurákat, mint Japánban, ahol egy-egy művész gyerekkora óta annak az egy testrésznek a mozgatását tanulja. A forma tehát különleges, de ennek öröme nem tart ki egy óráig – és a mese, amit szolgál, nem túlzottan érdekfeszítő. Egy lusta fickó sorra túljár mindenki eszén, míg el nem nyeri a falu leggazdagabb lányának kezét. A persze előrelátható kimenetű konfliktusok annyira nem trükkösek és meglepőek, hogy valódi izgalmat adjanak, a mese üzenete pedig kissé zavarba ejtő: ha amúgy szimpatikus figura vagy, akkor jogosan vered át a céljaid érdekében a többieket, akár ártatlanokat is kihasználva közben?

Griff Bábszínház, Zalaegerszeg: Hétalvó

Az Apró Színház és a tatabányai Jászai Mari Színház produkciója, a Bumba afrikai mesékből gyűjt egy csokorra valót, hogy elvarázsolja a gyerekeket Mogyoró Kornél remek ütős zenéjével, táncokkal, egzotikus énekekkel, egzotikus ruhákkal és általában az egzotikummal. Tóth Miklós rendező alighanem sikerrel is jár, ami a varázslatot illeti: a színek, a mozdulatok, a hangok magas színvonala mindenkit leköt. De közel nem hozzák hozzánk ezt a távoli mesét, ami nagyjából annyit akar mondani, hogy a bátorság és jóság és barátság nagyon fontos dolgok, amik persze roppant szép gondolatok, ám ebben az előadásban nem tudnak kiemelkedni közhely-mivoltukból, hiszen nincs meg az a kontextus, amitől a néző a maga történetének érezheti Bumbáét, az afrikai kisfiúét.

Apró Színház - Jászai Mari Színház, Tatabánya: Bumba

Lehet onnan nézni a dolgot, hogy az ilyen előadások szórakoztatnak és lekötnek, mint egy szép, színes játék, viszont annál sokkal, de sokkal nemesebbek, hiszen élő emberek odafigyeléséből, odaadásából születnek ott és akkor, megismételhetetlenül a gyereknéző előtt. És ez igaz is. De igaz az is, hogy a színházban még ennél is sokkal több lehetőség van, amit kár nem kihasználni.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés