Mérgezett emberek

0 Komment
0 Reblog

Ibsen: A nép ellensége (Katona József Színház)

Hálásak lehetünk Zsámbéki Gábor rendezőnek, hogy Ibsen eredetileg ötfelvonásos darabját egy részben és jócskán meghúzva játszatja. Az előadás így nem ül le, a hangulatból nem lépünk ki. A spirál alsó ívén szállunk be és szépen felcsavarodunk benne a tetejéig. Közben a felfogás, ráébredés, felismerés, meglepődés, elkeseredés csigavonalain araszolunk felfelé: megértjük, miről is van szó.

Fotók: MTI/Szigetváry Zsolt

1882- ben járunk (meg 2013-ban), egy ismeretlen norvég kisváros fürdőt nyit, ezzel lendíti fel turizmusán keresztül látogatottságát, gazdaságát. A fürdőorvos túl sok megbetegedést tapasztalva bevizsgáltatja a gyógyvizet, amiről kiderül, hogy szennyezett. A közeli cserzőműhely szennye folyik a csatornába és onnan egyenesen a fürdőbe: tocsognak benne, de isszák is a vendégek. A fürdő helyét az orvos bátyja, a polgármester határozta meg, a megnyitásán is ő buzgólkodott, sikereit is ő aratja le. Itt már érezzük, miféle konfliktus lesz a két fivér közt, milyen érdekellentét feszíti majd őket egymásnak, és némiképp meglepődünk, hogy a mechanizmusok, érdekféltések 130 éve pontosan ugyanúgy működtek, mint ma. Ezen azonmód el is keseredünk, egyre jobban, amint a kezdetben az orvos mellé állók pillanatok alatt átállnak a polgármester oldalára, aki el akarja titkolni az ügyet. Mellé áll a helyi sajtó és a háztulajdonosok elnöke, az ostoba, demagóg, a populizmusra és demagógiára vevő nép, és máris elkészül a nép ellensége: az orvos, aki a nép egészsége érdekében a sajtó nyilvánosságához fordul és bezáratná a fürdőt. Az összehívott gyűlésen nem engedik szóhoz jutni, kifütyülik, kikereplőzik, lehazaárulózzák: ő a nép ellensége. Lakásából kitetetik, állását elveszti, közmegvetés tárgya lesz, a városból is el akarják űzni. Aztán anyagi haszonszerzést sejdítenek mögötte, furmányos tervnek gondolják harcát, amiben az elértéktelenedett fürdőrészvényekre hajtana. Ő meg csak küzd, mint egy Don Quijite, és ezzel már időben is visszaléptünk, majd eszünkbe jut, hogy a demagógia szó maga is a görögöktől származik, eszünkbe jutnak görög, angol, francia, amerikai darabok, amik mind erről szólnak és értetlenül és szinte kétségbeesve ébredünk rá - mint már annyiszor - nincs új a nap alatt.

Az ember nem változik. Tévedései, bűnei örökök: a hatalomtól való megrészegülés mindig gátlástalanná tette azokat, akik a közelébe jutottak, semmilyen mocskos eszközt nem sajnálnak bevetni, hogy pozíciójukat, hasznukat megtartsák. Butítják a népet, kábítják lózungokkal, érdekeiket máshová tolják, mint ahol valóban vannak és üvöltve, kereplőzve követtetik magukat, önös céljaikat, miközben kezük görcsösen markolja a hatalom karosszékét, amelyben ülnek. A tömeg meg - ahogy Karinthy zseniális novellájában írja - egyenként Barabbást kiált ugyan a kérdésre, hogy kit feszítsenek meg, de egyként már Jézust üvölti. Így válik doktor Tomas Stockmannból jézusi, megfeszített alak, testvéréből Peterből az őt megfeszíttető Poncius Pilátus.

Borzadva ismerünk rá a napjainkban a szemünk előtt újra lejátszódó kétezer éves, vagy az ibseni 130 éves történetre: valóban nincs új a nap alatt. Semmilyen eszköz nem piszkos a személyes érdekek eléréséhez, beáldozzuk a nemzet egészségét hatalmi gőgünkben, tömegekkel üvöltetjük saját céljainkat és lehazaárulózzuk, ellehetetlenítjük a mást gondolókat.
Ehhez a mondanivalóhoz, ami annyira önmagáért beszél, a rendezőnek nem sokat kell hozzátennie, csak kell egy halom jó színész, aki felfesti az örökrvényű típusokat és hagyni kell élni a szöveget. Zsámbéki Gábor pontosan ezt teszi, és így egy puritán, fegyelmezett, minden öncélú habzástól mentes, nemesen egyszerű, hatásos előadást hoz létre. A háttérben, szinte teljes sötétben felsorakoznak a jelenetben később sorra kerülők, a fehér ingnyakak vetnek némi fényt a komoly arcokra, a háttérben meghúzódó sejtelmességük aláhúzza azt, ami az előtérben folyik, és vészterhesen sejteti, ami következni fog.

A díszlet (Khell Csörsz) sem hívja fel magára a figyelmet, mint a ruhák sem (Szakács Györgyi), minden a szöveget húzza alá, azt támogatja, nem él önálló életet, szerves egységet alkot a mondanivalóval és a színészi játékkal. Ismerős képeket idéz a tv-operatőr megjelenítése a színen: bármi történjék, ő a hatalomban posztolókat és a rikácsoló tömeget mutatja, az önelégült polgármester somolygását. Paravánon a polgármester kis életképei: gyereket, kutyát, öregasszonyt ölelget, joviálisan mosolyog, ilyen vidáman intézi a polgárok ügyeit. Kedves ember ő.

A fürdőorvos és a polgármester, azaz a két testvér a konfliktus két szélső pontja: Fekete Ernő és Kulka János tökéletes arányérzékkel, nagy belső feszültséggel, de tiszteletreméltóan visszafogott külsőségekkel feszül egymásnak. Fekete Ernő szerepében jóval több a lehetőség, ő a köz iránti hevülettől jut el a bátyja érzéketlenségén való megdöbbenésig. A kiközösítettségen át a családjáért való rettegésig. Onnan az egyedül is emelt fejjel, meg nem törő gerinccel az igazság melletti kiállásig. Számtalan stáció vezet teljes megalázottságáig és Fekete Ernő nagyszerűen járja végig valamennyit. Kulka János a majdnem káini testvérgyűlölet és a pozícióféltés hídján sétál, zsarolgatásokkal is maga mögé parancsolva a befolyásolható polgárokat. Szinte teljesen eszköztelenül, pusztán egyénisége elsöprő szuggesztivitásával uralja a teret, válik gyűlölhető, érzéketlen, csak az anyagi haszonra hajtó, könyörtelen diktátorrá, aki szemrebbenés nélkül, rezzenéstelen arccal hazudik, cinikus és felsőbbrendű, sima, mint egy áspiskígyó. Jelenléte nagy formátumú.

A további szerepekben is embertípusok villannak fel. Bán János nyomdatulajdonosként és a lakástulajdonosok képviseletében befolyásolható és őrülten megszállott, percek alatt siklik át a jó oldalról a rosszra és ehhez pozícióját is beveti, csakúgy, mint a hatalom szolgálatába álló sajtó képviselői, a Népújság főszerkesztőjeként Ötvös András és munkatársaként Kovács Lehel. Rezes Judit a fürdőorvos feleségeként az első megrettenéstől és megalkuvásra való késztetéstől, a gyerekeit, családi egzisztenciáját féltő riadalomtól mozdul az ellenkező irányba, a következményeket vállalva áll férje mellé. Rezes Judit egyszerre hiteles az otthoni tyúkanyó és az abból kiegyenesedő bátor nő felrajzolásában. Apró szerepében nagyszerű karaktert fest Ujlaki Dénes.

Látszólag a városka vize mérgeződött meg. Valójában az emberek lelke. Az előadás bátran vállalja a méregkeverés oly ismerős világának színpadi deszkákra emelését és a szembesítést a mával. Teszi ezt nyomatékosan egy zseniális ötlettel: a színpad közepén feltörő, bugyborékoló, mocskos szennyvízben nemcsak a szereplők tapicskolnak, buknak bele a szó legszorosabb értelmében, az közénk, nézők, a nép közé is lefolyik. Senki nem maradhat tiszta, ha nem takarítja el a szennyet.

Mikes Éva

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés