Egyfelvonás

Bacsó Péter – Hamvai Kornél: A tanú (Thália Színház)

A magyar filmtörténetben nincs még egy olyan mű, amelyből annyi, mindenki által ismert és használt szállóige származna, mint A tanúból. Nehéz hát elképzelni egy olyan, a film alapján készült színházi előadást, amely ne látszana az ötpercenként elhangzó híres idézetek közé felhúzott függőhídnak – épp ilyen az idén saját társulatot létrehozó Thália Színházé is. Érződik is némi zavar a színpadi adaptáció elkészítésének céljaiban: a biztos és kockázatmentes közönségcsalogatás mellett némi tanító szándék is látszik, amennyiben Hamvai Kornél szövege igyekszik (újra) lerántani a leplet a szocialista rendszer legkegyetlenebb valóságáról, a kínzásokról, vallatásokról és agyonverésekről. Az idézgetés és a történelemóra között pedig tanácstalanul álldogál maga a darab, mintha csak eszközül használnák valami máshoz – a cselekmény, a poénok és a dráma sehogy sem állnak össze egységgé.

Csányi Sándor és Cserhalmi György – Fotók: Thália Színház

Hogy az idézgetés nem terjedt ki odáig, hogy a Pelikán Józsefet játszó Csányi Sándor megpróbálná Kállai Ferencet utánozni, azt csak szívből dicsérni lehet – ám hogy Balikó Tamás rendező és Csányi mit dolgoztak ki ehelyett, az már kevésbé egyértelmű. Csányi ugyanis nem egy végtelenül naiv, hiszékeny és a maga módján túlságosan is tisztességes figurát játszik, hanem egy igenis tudatos értelmiségit, aki átlátja a dolgokat, és a túlélés érdekében, némi szarkazmust is megengedve magának játssza a hülyét. Ez érdekes gondolat – csakhogy sehogy sem illik a cselekményhez; ez, ha máskor nem, hát a csúcsponton, a koncepciós per tanúskodási jelenetében kiderül. Ez az a pont, amikor Pelikán sajátos igazságérzete azt már sehogy sem bírja elfogadni, hogy egy kétszínű, brutális besúgóval valljon együtt, ezért elemi felháborodása felülír mindent, amit korábban a fejébe töltöttek. Ám ha Pelikán – mint Csányinál – eddig is értette, hogy mi miért és hogyan történik, ezen a ponton még csak meg sem lepődhetne, hiszen pontosan ismerné azt az opportunizmust, ami ellenfelét idevezette. Így viszont már tényleg igazán könnyű elveszni a sokféle, kifürkészhetetlen szándék között.

Ennyi rendezői, színészi és írói zavarosság mellé pedig kevés, hogy Balikó egyébként találékonyan és formailag is izgalmasan vezényli a játékot, vagy hogy Szombathy Gyula Bástya elvtársa igen pontos találat. Több kellene ennél ahhoz, hogy kiderüljön, miért is kellene inkább a Tháliában, mintsem a képernyőn nézni A tanút.