Mózsik Imre – Vinnai András: A humor forrása (Thália Színház Mikroszínpad – a volt Mikroszkóp)
Önreflexív, programadó, a közönséget új irányba orientáló darabbal nyit a Thália alá szervezett, új vezetésű egykori Mikroszkóp, ma már Mikroszínpad. Vagyis nyitna, ha lenne dráma, de nincs: Vinnai András és Mózsik Imre két és fél órában előadott valamije szabad asszociációk tömkelegére épülő, nem is öncélú, hanem abszolút céltalan, túlírtságában is megíratlan, a színdarab mint olyan szinte minden tulajdonságát nélkülöző mű. Nem posztdramatikus, legfeljebb „predramatikus” színház ez, hiszen nem szakít a megszokott színházi felállással: egy előre megírt szöveg eljátszásáról van szó. Csak az előre megírt szöveg sikerületlen elképesztően.
Schmied Zoltán és Janklovics Péter – Fotók: Thália Színház
Pedig az ötlet jó: a „drámában” a Vinnai és Mózsik nevű írók egy humoros színdarab megírásával próbálkoznak meglehetősen sikertelenül, miközben a Mikroszínpad művészeti vezetője, a rendező és a dramaturg egyre türelmetlenebb és dühösebb. A darabbeli szerzők humora rossz, és ahogy írják csapnivaló jeleneteiket, azok rendre meg is elevenednek, sőt egy idő után fel is lázadnak az íróik ellen. Mindez el is bírna egy kissé már közhelyesnek ható, de szórakoztató egy-másfél órás előadást. De a valódi Vinnaiban és Mózsikban – és ami igazán meglepő, a dramaturg Faragó Zsuzsában – nyoma sincs az önkontrollnak: nincs olyan gyenge ötlet, ami ne valósulna meg, nincs olyan rossz poén, amit ne sütnének el, nincs olyan eleme az előadásnak, ami ne ismétlődne meg háromszor.
Márton András
Ráadásul egy idő után a legtöbb ötlet a dráma sajátos, szokatlan logikáját elfogadva sem viszi előre az előadást, semmilyen értelemben. Érthető, hogy bizonyos dolgok szándékosan rosszak, s hogy ez a „rosszaság” mint groteszk kifordítás, paródia, valójában abszolút komolyan vehető dolgokról beszél, csak fejre állítva – de mindez tisztává válik úgy fél óra után, onnantól minden ismétlés, öntetszelgés. Hogy egy borzasztóan rossz jelenetet, amiben nyuszik semmiről sem beszélnek, vagy negyed órán keresztül játszanak, annak megvan a maga humora – egyszer. Amikor ugyanez megtörténik újra, aztán újra, aztán újra, legfeljebb már nem nyuszikkal, az már nem tud túlmutatni egy borzasztóan rossz jeleneten, amiben semmi sem történik. Egy rettenetesen gyenge vicc kikacsintós elsütésében először az a vicces, hogy nem vicces. Másodszor, harmadszor már egyszerűen csak nem vicces. Amikor először dob sutba a szerzőpáros az abszurd kedvéért minden értelmet, az jó formai poén. Amikor két óra múlva ugyanez megtörténik kilencedszer, akkor inkább vernénk a fejünket az előttünk lévő, a szünetben érthető módon megüresedett szék támlájába.
Schmied Zoltán és Fodor Annamária
Egy ilyen dráma ráadásul felülír minden más teljesítményt: rendezésről, színészi játékról szinte felesleges beszélni. Ez a darab tökéletesen menthetetlen.
Kereső
Olvasóim
