Ma újra megtörténik, hogy politikusok letiltják egyes rendezők meghívását a színházba, és cenzúrázzák a műsorterveket, a fiatal alkotóknak pedig eszük ágában sincs színházvezetővé válni, mert az első ember, akivel igazgatóként kapcsolatba kellene lépniük, a helyi polgármester – hangzott el a POSZT-on „A magyar színházi élet problémái – egy válogatás tükrében” című beszélgetésen.

Sándor L. István és Császár Angela - Fotók: Simara László

A POSZT versenyprogramjának idei válogatói, Sándor L. István és Császár Angela vitát kezdeményeztek a magyar színházi élet problémáiról és jellemző folyamatairól, még ha mindenki számára nyilvánvaló volt is, hogy egy másfél órás beszélgetésen már az is teljesítmény, ha egy kicsivel a felszín alá hatolnak a hozzászólók, és nyilván fel sem merülhet, hogy valós változásokat érjen el bármilyen hozzászólás. A teltházas rendezvényen a POSZT első napján sikerült is pár centivel a felszín alá nyúlni – és tanulságként azt lehetett leszűrni, hogy bár evidens, hogy a szakma egyik legkomolyabb problémája a politika beavatkozása a színházi életbe, a gond súlyát sokszorosára növeli, hogy ez a bizonyos színházi élet mélységesen megosztott, és a párbeszédhiány miatt lényegében teljesen szabályozatlan, érdekképviseletre képtelen.

„A magyar színházban születő döntéseket alapvetően nem szakmai, hanem politikai szempontok alapján hozzák meg, így a politika olyan mértékben van jelen, ami már ártalmas a színházi élet szempontjából, mert ezáltal végül kivész belőle a szakmaiság” – fogalmazott Sándor L. István színikritikus, hangsúlyozva, hogy ez csak az ő véleménye, amellyel válogatótársa, a Magyar Teátrumi Társaság jelöltje, Császár Angela nem feltétlenül ért egyet. Sándor L. István szerint arra lenne szükség, hogy a színházi szakma közös nevezőre jusson, így a káros politikai döntések kisebb súllyal eshetnének latba, mint a szakmaiak.

És hogy Császár Angela valóban nem ért egyet, az hamar ki is derült. „Hogy a politika mennyire folyik bele színházi életünkbe, az akkor fog tudni megváltozni, ha a színház is úgy felel meg a kihívásokra, hogy azzal kényszerítse a hatalmat a kultúrának való áldozásra, produkciók megsegítésére. Kényszeríteni kell a vezetőket, hogy vegyenek emberszámba bennünket” – fogalmazott, de azt már nem fejtette ki, hogyan tudná a színház kényszeríteni a saját fenntartóit bármire, valamint hogy valóban ez-e a színház fő feladata. Császár a Magyar Teátrumi Társaság jól ismert retorikájával hozzátette: „Érzékelem, hogy olyan változás van a színházi életben, ami most megrázza az embereket: korábban egy erős csoport tartotta kezében a színházigazgatói székeket, és most egy másik csoportnak segítik átadni ezeket. Ez sokakat kiabálásra késztet, de ki kell várni az eredményeket, mert még nem tudjuk, egy-egy újonnan kinevezett igazgató mire képes”.

Szűcs Katalin Ágnes, a Criticai Lapok főszerkesztője felszólalásában leszögezte: szó sincs arról, hogy eddig is egy csoport „adogatta” volna az igazgatói székeket. A kritikus szerint „a játékszabályokat kéne tisztázni: végre törvényben rögzíteni, hogy hogyan érvényesülhetnek szakmai szempontok az igazgatói kinevezésekben, vagy hogy egyes színházi bizottságoknak milyen alapon kellene felállniuk”. Mint kifejtette, a politika addig tud a saját szája íze szerint kuratóriumokat és döntő szerveket létrehozni, ameddig a szakma tagjai egymással sem oldották meg az ügyeiket, és nem tisztázták ezeket a szempontokat. Mindennek pedig mélyre ható következményei vannak: Sándor L. István bevezetőjében utalt arra, hogy bár Magyarországon elvileg deklaráltan fontos a társulati rendszer, mégis, ez sokszor nem az értékeit mutatja fel. Szűcs szerint ennek is az általa vázolt probléma az oka, mert ameddig a szabályozatlanság miatt alkalmatlan színházvezetők kerülhetnek az igazgatói székekbe, nem csoda, ha ők szakmai értelemben nem kiemelkedő társulatokat „vonzanak” maguk köré. „Olyan színházigazgatókra lenne szükség, akik arculatot tudnak teremteni, és formálni, segíteni tudják a művészek pályáját” – tette hozzá Szűcs.

Az igazgatók kinevezésének kérdése amúgy is visszatérő témája volt a beszélgetésnek, kezdve azzal, hogy – mint Sándor L. István rámutatott – „az erős kontraszelekció miatt” ma egyáltalán nem találni a 30-as, 40-es generációból kőszínházak vezető pozíciói közelében dolgozó rendezőket, művészeket, míg például Székely Gábor 38 évesen már a Katona József Színház igazgatója volt. A kritikus elmondása szerint ez sem független a politikától: „több fiatal rendezővel beszéltem arról, hogy miért nem pályáznak meg igazgatói posztokat, és mindenki azt mondta: eszük ágában sincs beszállni a politika világába. És valóban, színházigazgatóként a legelső ember, akivel kapcsolatba kell kerülni, a helyi polgármester” – magyarázta. Sándor L. István a beszélgetés során többször is felmerülő „érvre” reagálva, miszerint a magyar történelemben „mindig is beleszólt a politika a kinevezésekbe”, úgy felelt: nem mindegy, hogy a politika ezt hogyan teszi. „Ma újra megtörtént bizonyos városokban, hogy a politikusok letiltották egyes rendezők meghívását, vagy bekérték és cenzúrázták a műsortervet” – mondta.

Szűcs Katalin Ágnes szerint a politika beavatkozása a kinevezésekbe nem csak ezek miatt probléma, de azért is, mert így az elmúlt tizenöt évben rengetegszer megtörtént, hogy egy jól működő színházat vezető igazgató kinevelte saját utódját, aki biztosíthatta volna a társulat harmonikus továbbműködését, és aki ennek ellenére, politikai akaratból mégsem kaphatta meg a vezetői széket. Réczei Tamás, a Kecskeméti Katona József Színház művészeti vezetőjének szerény javaslata szerint, ha már ez bevett szokás a bankszektorban, talán a színházban is be kellene vezetni, hogy egy nagy költségvetési intézmény kiszemelt vezetőjének az átvétel előtt meg kelljen felelnie egy pszichológiai tesztnek is. „Amikor mi Kecskemétre érkeztünk, előttünk egy anarchikus személyiség volt a vezető, és ez az anarchia minden területen, így a gazdasági viszonyok közt is éreztette hatását” – mondta.

Rátkai Erzsébet jelmeztervező szintén a megosztottság ellen emelt szót. „A színházban olyan nagy a belviszály, hogy ettől kifelé sem tűnünk erősnek. Pedig nincs szó olyan nagy koncról, mégis mindenki eszetlenül háborúzik, és ettől a külvilág, a politika számára teljesen komolytalannak tűnünk. Előbb házon belül kellene rendezni a konfliktusokat, és utána lehet kifelé kiabálni” – fejtette ki.

Csatádi Gábor, a 7óra7 kritikusa mindehhez hozzátette: a színházi életen belüli polarizációt kéne megszüntetni, hiszen annak nincs értelme, „elférne itt mindenki”. Mint mondta, „az a legalattomosabb, aki kitalálta és remekül működteti az oszd meg és uralkodj elvét. Akkor lehetne elég erős a színház, ha azt tudnánk mondani egymásnak, hogy »te sose leszel olyan, mint én – na és akkor mi van?«. Vegyük észre, hogy szándékosan ugrasztanak egymásnak minket, hogy közben szépen élősködjenek rajtunk, és szívják a vérünket. Pedig lehet, hogy tudatosan valójában nem is akarunk egymásnak ugrani”.



Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés