A képmutatás életvitel

0 Komment
0 Reblog

Eugene O'Neill: Hosszú út az éjszakába (Kecskeméti Katona József Színház)

Zsótér Sándor a tavalyi, a társadalom és a politika rákfenéiről gondolkodó évada után idén az emberekről beszél: azokról a dolgokról, amelyeknek muszáj lenne működnie az emberekben, hogy az élet tényleg élhető legyen. Az ő keze alatt Eugene O’Neill darabja ezek hiányáról és az élhetetlen életről szól Kecskeméten: hogy hogyan csapjuk be először is önmagunkat, ha a problémákról van szó, és hogyan vagyunk képtelenek ebből kifolyólag érdemben reagálni arra, ha a másik így vagy úgy, de segítségért kiált. Hogy hogyan bénul meg minden attól, ha az ember nem vesz tudomást a valóságról, és ha gyenge, gyáva vagy vak ahhoz, hogy néha magára vegye a másik ember terhét is. Mert ha nem tesz így, akkor képtelenség az egymás melletti élet.

Trokán Nóra – Fotók: Walter Péter

A Hosszú út az éjszakába – szerkezetében hasonlóan több 20. századi amerikai drámához – egy napba sűrítve mutatja meg egy család összeomlását, a múltbeli sérelmek és hibák, na meg azok félrekezelésének következményét. A dráma főképp akörül zajlik, hogy az anya súlyos gyógyszer- vagy drogfüggő, de Zsótér Sándor rendezésében ő is csak egyike a zsákutcás eseteknek, szinte nem is súlyosabb többi családtagjánál. Az apa zsugorisága miatt életek mennek tönkre, az öccsére féltékeny, másik öccsét gyerekként talán meg is ölő báty apjához hasonlóan alkoholista, és az öcs is whiskeyvel próbálja kiváltani a szembenézést halálos betegségének hírével. És főképp: mindenki igyekszik elhinni saját hazugságait, és lent tartani a többieket az ő hazugságaik megnyugtató víztükre alatt.

Tulajdonképpen nem történik semmi, a szereplők csak ülnek egy asztal körül, és beszélnek. Ambrus Mária és Zsótér Sándor új drámafordítása, Zsótér sajátos víziója és kiemelkedően erős színészi játékok kellenek ahhoz, hogy az előadás egy percig se legyen unalmas. Kecskeméten mindez megvan.

Porogi Ádám, Orth Péter, Trokán Nóra, Kőszegi Ákos

Eleve roppant érdekfeszítő az a különös világ, ami létrejön a stúdiószínpadon, Ambrus Mária kisrealistának tűnő, valójában mégis elemelt, egyszerre lakásbelsőt és tornácot, a kintet és bentet is ábrázoló pléh lemezház-díszletében, Benedek Mari játékbabaruha-szerű, rikítóan színes jelmezeiben, miközben a színdarab olyannyira magyarul szólal meg, hogy az egyfelől az anakronisztikussága miatt poénos, másfelől az értelmezést segítően mai. (Remekek a fordítás aktusára rákérdező nyelvi poénok, és az olyan kiszólások, mint hogy a baloldali gyerek az apa szerint biztos az ATV-n nézi Kálmán Olgát, a gazdag üzletember pedig a MOL vezérigazgatójával tárgyal.) Ebben a rém szabályos dramaturgiában, néha a beszélőfejek-dráma felé elmenő szövegben épp az teremt feszültséget, hogy Zsótér valahogy mindig kibújik a szabályozottság nehéz ponyvája alól, például azzal is, hogy néha magyar néven szólítják meg egymást a szereplők (Maryből Mari lesz, Cathleenből Katalin), talán azért, hogy közelebb kerüljön hozzánk az egész, talán egy igen áttételes A kőszívű ember fiai-párhuzamot építgetve (az egyik testvért Ödönnek szólítják, a korábban meghalt öcs neve Jenő volt).

Trokán Nóra, Porogi Ádám

Az egész előadás motorja mégis egy színész, az anyát játszó Trokán Nóra. Aki alig idősebb, mint a fiait játszó színészek, de szerinte „A múlt, az a jelen, meg a jövő is”, így hát mi, a nézők is úgy látjuk őt, ahogyan ő emlékezni szeretne magára, vagy ahogyan, önáltatásként, talán még mindig képzeli magát: jó néhány lövet ópiát-származékkal kevesebbel a vénáiban. Alighanem az olyasmikre találták ki a „hipnotikus erejű” jelzős szerkezetet, mint Trokán Nóra játéka: a színésznő nem csak, hogy teljes mélységében éli meg Mary figuráját, mindvégig lenyűgöző, megingathatatlan koncentráltsággal, de egészen egyedien – a lélekölő irrealitásban élő elme hangján – előadott szövegmondásával is vezeti a nézőt a maga különleges világába. És eközben még remek külsődleges gesztusokra is jut energiája: a függőségre utaló szájszárazságot utánozhatatlan, a figura törhetetlen eleganciájával erős kontrasztot alkotó grimaszokkal, nyelvöltésekkel érzékelteti.

Porogi Ádám, Kertész Kata

Hiszen Ambrus Mária és Zsótér ebből a szövegváltozatból eltávolították az O’Neillt jellemző, túlzásaiban már erősen modoros elhallgatás-dramaturgiát: míg az eredeti darabban csak utalások hangzanak el a függés mibenlétére vonatkozólag, addig Kecskeméten nagyon is konkrét mondatok leplezik le azt, míg az utolsó jelenetben az anya meg nem jelenik egy, az imént használt fecskendővel. Ez nem csak a szöveget giccsteleníti, de Trokán játékát is hatásosabbá teszi: ahogyan Mary teljes meggyőződéssel tudja állítani, hogy nem is érti családtagjai célozgatását, és ahogyan Trokán ilyenkor a velejéig tiszta, ártatlan ember hangján szólal meg, az olyan erős feszültséget teremt, hogy az egymagában elvinne a hátán egy előadást.

Kőszegi Ákos, Trokán Nóra

Trokán Nóra azt is pontosan érzékelteti, hogy ebben a Hosszú útban nem ő az egyetlen lélektani értelemben vett kripli: hiába feltételezik a többiek róla, hogy be van lőve, és úgysem ért semmit az őt körülvevő, egyre súlyosbodó helyzetből, valójában pontosan érzékelhető, hogy Mary nincs annyira távol a hozzá beszélőktől, és közömbössége csupán önvédelmi mechanizmus – olyasmi, mint a drogok. (Szép jelenet, amikor ez a szorgosan épített belső fal egy kis időre leomlik, és Trokán kétségbeesetten zokogni kezd.) Épp ezáltal válik egyértelművé, hogy a többiek milyen kiváló partnerek az élet fontos dolgainak elmismásolásában, a felszínen maradás érdekébeni görcsös kapálózásban.

Orth Péter, Porogi Ádám

Porogi Ádám Edmundja – az öcs – egy nagyra nőtt gyerek, aki a leginkább forszírozza az őszinteséget; Porogi játékában-értelmezésében talán azért, mert a fiú alkatilag képtelen az életvitelszerű képmutatásra. Porogi olyan, mint egy nyitott könyv, ami sehogyan sem tudja eltakarni a lapjait, és amit a sok lapozgatás elkoptat.

Bátyja szerepében Orth Péter belső fala a flegmaság; e mögé bújik, hogy ne tűnjön fel, ő is ugyanúgy képtelen az empátiára, az emberi kapcsolatokra, mint a többiek.

Kertész Kata házvezetőnője a maga egyszerű egyenességében egyfajta komplementere a pózokba menekülő, szerepeket játszó, magukba merevedő értelmiségieknek.

S míg mind a négyen beszélik Zsótér Sándor nyelvét – ezt a szavakat teátrális gesztusokkal meg nem támogató, belülről jövőnek tűnő, az értelmezést nem a hangsúlyokra, gesztusokra bízó beszédmódot –, addig Kőszegi Ákos néha elmegy a „színészes”, „vígszínházas” szövegmondás felé. Épp csak annyira, hogy más rendező keze alatt észre sem lehetne venni, de itt kilóg a többiek őszinte őszintétlensége mellett a saját színművészi őszintétlenségével – még akkor is, ha a színész remekül játszik zárt testtartásaival, mindent elutasító, törhetetlenüveg-attitűdjével.

Kőszegi Ákos, Porogi Ádám

Azt írtam, Zsótér Sándor a társadalmi problémák felől az egyének felé fordult, de ez persze nem ilyen egyszerű. Problémamegoldás, sőt egyáltalán a problémák létének felfogása nélkül képtelenség előre menni, hogy a szembenézés fájhat, de az önbecsapás ölhet: mindaz, amit a rendező az egyes emberekről igyekszik elmondani az valójában nem más, mint a társadalom problémáinak az alapja.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés