Apa, ne igyál!

0 Komment
0 Reblog

Gém Zoltán: Starfactory (Thália Színház)

Nagyon egyszerű történetsablont próbál használni az elsőműves Gém Zoltán a Thália számára írt musicaljében: azt, amelyben a szerző bemutat egy értékvesztett állapotot, majd szemlélteti, azzal szemben mi volna a helyes út. Ám belezavarodik ebbe a nem túl bonyolult feladatba. Adott ugyanis a Starfactory, a csúnya, kapitalista sztárcsináló gépezet, a tévés tehetségkutató, ahol - nahát! - csak a nézettség a fontos, de a szereplő fiatalok lelkét senki nem pátyolgatja. Az innen kiesett üdvöske, a becsülendő elvekkel megáldott utcazenész meg két idős bohóc ezért "alternatív koncertet" szerveznek, amelyen végül (és ez nem költői túlzás!) minden negatív figura megjavul, mindenki újra megszereti egymást és mindenki kibékül mindenkivel. A háttérben, a kivetítőn eközben boldog családok mosolygós reklámfotóit vetítik.

Fotók: MTI

Tegnap még nem volt, holnap már nem lesz

0 Komment
0 Reblog

Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál, Kaposvár

Mint amikor a sötétben nézed a tévét, de sehogy sem tudod kizárni a látóteredből az odalent világító számlapot a dvd-lejátszón, ami kérlelhetetlen földhözragadtságával hirdeti szakadatlan, hogy pontosan hány perc és hány másodperc van még hátra a filmből. Ilyen tapasztalat az is, ahogyan egy felolvasó-színházi előadás közben nem tudod nem észrevenni, hogy a színész kezében tartott szövegkönyv lapjaiból hány van már hátrahajtva, írással lefelé, és hány vár még (f)elolvasásra: nem lehet még vége jó ideig, ha a felénél van nyitva a könyv, de mindjárt megoldódik minden bonyodalom, ha a bánatos színészsóhaj éppen csak nem fújja már el azt a pár megmaradt, vékonyka lapot.

Hát ettől még nem lesz se nagyon jó, se nagyon érdekes a felolvasószínház, sóhajt ezúttal a bánatos olvasó, és valóban: nem ettől lesz nagyon jó és nagyon érdekes a felolvasószínház. Hanem mindenféle mástól.

Dido: Reiter Zoltán és Petrik Szilárd - Fotók: Memlaur Imre

Minek a tanúja Csányi Sándor?

0 Komment
0 Reblog

Bacsó Péter - Hamvai Kornél: A tanú (Thália Színház)

A magyar filmtörténetben nincs még egy olyan mű, amelyből annyi, mindenki által ismert és használt szállóige származna, mint A tanúból. Nehéz hát elképzelni egy olyan, a film alapján készült színházi előadást, amely ne látszana az ötpercenként elhangzó híres idézetek közé felhúzott függőhídnak - épp ilyen az idén saját társulatot létrehozó Thália Színházé is. Érződik is némi zavar a színpadi adaptáció elkészítésének céljaiban: a biztos és kockázatmentes közönségcsalogatás mellett némi tanító szándék is látszik, amennyiben Hamvai Kornél szövege igyekszik (újra) lerántani a leplet a szocialista rendszer legkegyetlenebb valóságáról, a kínzásokról, vallatásokról és agyonverésekről. Az idézgetés és a történelemóra között pedig tanácstalanul álldogál maga a darab, mintha csak eszközül használnák valami máshoz - a cselekmény, a poénok és a dráma sehogy sem állnak össze egységgé.

Csányi Sándor és Cserhalmi György - Fotók: Thália Színház

Kinek, miért?

0 Komment
0 Reblog

Egy elmebeteg nő naplója (Csáth Géza írásai alapján) – A szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a Thália Színház közös produkciója

Csáth Géza idegorvosi munkásságának fő dokumentuma az Egy elmebeteg nő naplója, egy paranoiás nő kórképe, amely részben szakszöveg, részben a Gizella nevű nő látomásos, irodalmi igényű naplója. Ebből a szövegből és a szépíró Csáth novelláiból írta meg előadása szövegkönyvét a rendező Dömötör András Brestyánszki Boros Rozáliával együtt.

G. Erdélyi Hermina (Gizella) és Pálfi Ervin (Csáth) – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Az emeletes díszlet négy különálló szobájában (kórtermében) tehát hol Gizella számol be arról, hogyan kerítette őt hatalmába a Lény, hol más elmebetegek tevékenykednek; hol őket vizsgálják száz éves, primitív módszereikkel az idegorvosok, hol Csáth beszél kutatásairól; néha pedig két gyerek retteg a homokembertől és kínoz állatokat. Történet persze nincs – a színlap is „merülésként” utal az előadás műfajára –, csakhogy nincs más sem: sem magába szippantó atmoszféra, sem feszültség, sem fizikai, sem teoretikus, sem abszurd színház: semmi, ami akár az értelemre, akár az érzékekre hatna. Csak a különösebb szerkesztési elvek nélkül egymás mögé pakolt szövegek, amelyek hol azért érdektelenek teljesen, mert valós, érthetetlen szakszövegek tele orvosi kifejezésekkel, hol pedig azért, mert pusztán annyit mutatnak meg, hogy az orvosok a betegekhez hasonlóan bolondok, vagy hogy mindenkiben meg lehet a bolondság szikrája. Az elmebeteg nő látomásai egyáltalán nem érdekesek, nem izgalmasak és nem is megrázóak, és ugyanez igaz az orvosok és Csáth okfejtéseire is. A színészek magas szinten bírják mesterségüket – látszik, hogy sok munkával és jó technikával építették fel karaktereiket –, de egyikükről sem hiszem el egy percig sem, hogy elmebeteg vagy megszállott kutató, csak azt, hogy jól játszik elmebeteget vagy megszállott kutatót.

Ralbovszki Csaba és Pesitz Mónika – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

Akármit is várhat valaki a színháztól – szakmai érdekességet, érdekes történetet, sajátos hangulatot, bármilyen élményt –, azt az Egy elmebeteg nő naplója nem adja meg. Fogalmam sincs, hogy bárkinek – nézőnek, rendezőnek, színházigazgatónak – miért is lehet érdekes ez az előadás.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés