Egyfelvonás

Mark Ravenhill: Állampolgári ismeretek (a MaNNa és a Zsámbéki Színházi Bázis előadása)

Egyebek mellett azért olyan nehéz kamasznak lenni, mert az ember ebben a korban "készül el": ha tetszik, ha nem, el kell döntenie, hogy kicsoda is ő; milyen utat követ az életben, mi a fontos számára és mi nem, mivel azonosul és mivel nem, mihez vonzódik és mihez nem. Egyszerűbb, ha valaki ott áll a háta mögött, és megmondja, hogy mit kell csinálni - de az nem önálló választás, és mint ilyen, az ember sosem fogja teljes egészében a magáénak érezni. A döntéseket, az öndefiníciót viszont annál többen nehezítik meg; kapásból ott van például a kamaszt körülvevő kis, zárt társadalom, az osztályközösség, a maga sokszor erőszakosan betartatott és hangadók által hirdetett értékrendjével, ami akkor tud igazán kellemetlen lenni, ha az ember afelé kacsintgat, hogy egy kicsit is eltérjen attól, amit átlagosnak gondol.

Spiegl Anna, Ivanics Tamás - Fotók: MTI / Szigetváry Zsolt

Csehov azért is a legjobb drámaírók egyike, mert fantasztikus előadások létrehozására inspirálhatja a vele foglalkozó rendezőket – erről a zseniális beregszászi Három nővér már önmagában meggyőz; s ehhez most hozzáadódik Koltai M. Gábor Ványa bácsi-víziója a Stúdió „K” színpadán. Mert még ha nem is tökéletes ez a Ványa bácsi, ha van is kevéske gyengesége, egy-egy következetlensége, mégis abból a hét Csehov-előadásból (és egy Csehov-parafrázisból), amit ebben az évadban láttam, a beregszászi mellett ez a leginkább figyelemre méltó.

Huszár Zsolt (Asztrov) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”

Koltai M. Gábor Ványája olyasmit valósít meg, amit kevés előadás: egyszerre hat az értelemre és az érzelmekre. Egyrészt egészen szabadon értelmezi a drámát, a szituációkat, a konfliktusokat, új értelmet, új téteket adva ezáltal nekik; másrészt felépít egy sajátos, vibráló, feszültségtől szikrázó, érzelmekkel telített világot, amelyben – főként a díszleteknél – ugyan rengeteg a metafora, szimbólum, az egészet mégsem elsősorban megérteni kell. Hanem befogadni, érezni, és végül átérezni, együtt remegni. Ez persze semmiképp sem valósulhatna meg a remek színészek nélkül; mindenki kifejezetten jó, de kiemelkedik Pap Lujza Szonyája – aki úgy hal bele majdnem a fájdalomba, hogy az övével együtt a mi szívünk is megszűnik dobogni –, és Huszár Zsolt Asztrovja: Huszárt még egyszer sem láttam ennyire élni, mert máskor az életet ledobta magáról a manír, ám most ennek nyoma sincs, és így minden működik.

Hátborzongató.

Kuna Károly (Szerebrjakov), Menszátor Héresz Attila (Ványa) és Pap Lujza (Szonya) – Fotó: Stúdió „K”