Egyfelvonás

A borbély (a Katona József Színház, a Mozgó Ház Alapítvány, az Orlai Produkciós Iroda és a Természetes Vészek Kollektíva közös előadása)

A borbélyról, a fodrászról mindenki tud valamit, de mindenki csak egy kis mozaikdarabnyit a nagy egészből: a hajvágásra érkező kuncsaft valamivel hosszabb részt hall a fecsegő mester élettörténetéből, a gyors borotválásra érkező csak pár mondatnyit. Kivéve persze, ha a borbély nagyközönség előtt dolgozik, mert színház az egész szalonja, és néző benne minden férfi és nő. Mint a Katona József Színház és még megannyi közreműködő monodrámájában, amit Bán János ad elő egy eddig használaton kívüli, Kossuth Lajos úti üzlethelyiségben. Egy-két néző szakáll nélkül megy haza, néhányan nem váltanak jegyet, csak a kirakat túloldaláról bámulnak, a borbély meg nyír, és beszél.

Bán János - Fotók: Dömölky Dániel

Richard Baer: Hitted volna? (Orlai Produkciós Iroda)

Az Orlai Produkciós Iroda különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az idősebb közönség, meg azok, akik idősebb korukban is emlékezni fognak korábbi színházi élményeikre, soha ne adják fel. Ne adják fel se önmagukat, se az életet, az élet élvezetét, és soha ne érezzék úgy, hogy nekik már leáldozott. Sok korábbi Orlai-előadás után ugyanezt a szép és fontos vállalást szolgálja a Hitted volna? is: Richard Baer darabjában az özvegy Herman ostromolja házasságvágyával és az élet újrakezdésének reményével a szintén özvegy Christine-t, egykori legjobb barátjának egykori feleségét.

Kern András, Hernádi Judit - Fotók: Takács Attila

Robert James Waller - Zöldi Gergely: A szív hídjai (az Orlai Produkciós Iroda előadása)

Hogy egy családanya elhagyhatja-e a férjét és gyerekeit egy új szenvedély miatt, és hogy egyáltalán képes-e az ember megváltoztatni az életét, kilépni a fásult megszokásból egy titkon dédelgetett álom megvalósításáért, komoly és fontos kérdések, amelyek rengeteg embert foglalkoztatnak. Ez a Madison megye hídjai című regény alapján készült előadás központi kérdése is - csakhogy azon a színvonalon és sekélységben, ahogyan a szerző körbejárja a kérdést, nem lehet érzékeny kérdésfelvetésről beszélni, csak a Romana-kisregények bulvárgiccséről.

László Zsolt, Udvaros Dorottya - Fotók: Takács Attila

Száraz Dénes - Vele, de nélküle (az AlkalMáté Trupp előadása)

Tulajdonképpen nincs is abban semmi meglepő, hogy "a legendás Máté-Horvai osztály" tagjairól szóló előadássorozat darabjai közül a Száraz Dénesről szóló sikerült a legjobban - hiszen alapvető közhely a színházban, hogy a jó drámához jó alapkonfliktus kell. És konfliktusból ezúttal akadt bőven elég. Például, hogy a mindig a címszereplő életéről és az osztálytársakhoz, a színházhoz való viszonyáról szóló előadásban pont Száraz Dénes utasította vissza a szereplést. Vagy hogy a színész talán az egyetlen az osztályból, aki sosem érezte jól magát ebben a közösségben. És hogy, mivel nem érezte magát elég tehetségesnek, korábban ott akarta hagyni a színészi pályát. Azóta viszont milliós nézettségű, vitatható színvonalú napi szappanoperában játszik, de a nevéhez kötődik az egyik (ha nem a) legismertebb sörreklám is.

Szandtner Anna, Czukor Balázs - Fotók: MTI / Kallos Bea

Zágon István - Mohácsi István - Mohácsi János: Hippolyt avagy a nagypolgári villa mellé jár az ezüst kiskanál (Az Orlai Produkciós Iroda bemutatója a Belvárosi Színházban)

Igazán nem lehet azzal vádolni a Hyppolitot (Zágon István drámáját vagy az abból készült filmet, amelyekben még fordítva szerepelt a névben az y és az i), hogy túlontúl bonyolult dolgokat akart volna elmondani a világról; tréfás és gúnyos kifigurázása volt a rongyrázásnak, az újgazdagok őszintétlenséggel és megjátszással teli életmódjának. Mohácsi János előadásának nem az a legfőbb problémája, hogy még ezt a soványka mondandót sem fejti ki, legfeljebb egy-két utalás formájában adja át, hanem az, hogy a gondolatot nem helyettesíti semmi mással. (Az előadásban esetleg jelenlévő aktuálpolitikai utalás, miszerint az urizáló lakáj a hétköznapi ember életébe túl mélyen beleszólni akaró politikust jelképezné, olyannyira kidolgozatlan, hogy felmerül, talán csak az estének mindenképpen értelmet adni akaró néző képzeli oda.)

Nagy Viktor, Csákányi Eszter, Mertz Tibor, Elek Ferenc, Téby Zita - Fotók: MTI / Kallos Bea

Minden ötödik órában (az Orlai Produkciós Iroda, a FÜGE és az Átrium Film-Színház közös produkciója)

Nem lehet eléggé dicsérni az Orlai Produkció és Bozsik Yvette rendező vállalását: a családon belüli erőszakról szóló előadásukkal olyasmiről akarnak a színház eszközeivel beszélni, ami "itt és most" borzasztóan fontos, kibeszéletlen társadalmi probléma. Teszik ezt remek színészi alakításokkal - Fullajtár Andrea a legextrémebb figurákat is tökéletes hitelességgel játssza el -, nem egy hidegrázásig jól eltalált jelenettel. Ennyiért már megéri színházba menni.

Fullajtár Andrea, Valencia James, Mórocz Adrienn, Samantha Kettle, Rába Roland - Fotó: MTI / Szigetvári Zsolt

Fotók: Kollányi Péter

Az Orlai Produkció a széles színházi réteget célozza, igyekszik saját magát eltartani, ám megküzd a középosztály elszegényedésével és mindezek felett még hiteles is próbál maradni. Orlai Tibor szerint a dolgát a társadalmi üzenetek közvetítésében megkönnyíti, hogy a maga ura; nem tartja elképzelhetőnek, hogy a 40 év múlva ne legyenek színházba járó emberek; a színházak egy részének pedig szerinte az a jövője, ha a saját lábára áll. Interjú.

Závada Pál: Jadviga párnája (Orlai Produkciós Iroda, Belvárosi Színház)

Jadviga anyjától örökölt, hímzett párnája inkább pajzs, mint ágynemű: ez furakszik minduntalan, már az el nem hált nászéjszaka óta a férj, Ondris és felesége vágyott öle közé. Ez a párna Závada Pál nagyregényében látott napvilágot, egy filmben nyert alakot, és most a színpadon is megelevenedik, hogy visszatükrözze ezt a kelleténél több titokkal és fájdalommal tépázott szerelmet, meg a huszadik századnak azt a felét, amíg Jadviga élt, első világháborúval, erősödő szlovák nacionalizmussal és a válaszul egyre keményedő magyar Tanácsköztársasággal, zsidókkal, tótokkal és besúgókkal terhesen.

Pokorny Lia és Ónodi Eszter - Fotó: Takács Attila

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre (Orlai Produkció)

Az Orlai Produkció – a sajnos egyetlen magyar kereskedelmi (tehát állami támogatás nélküli) színházi produkciós iroda – neve egyre inkább egyet jelent a minőségi szórakoztatással, azaz az e név alatt létrejövő előadások általában üdítő kivételek a nyári gagyi-dömpingben: nem „elvontak”, de nem is komolytalanok. Ilyen a kortárs osztrák levélregényből készült Gyógyír északi szélre is: egy családos nő és egy egyedülálló férfi egy elgépelt e-mail cím által szereznek tudomást a másik létezéséről, és levelezni kezdenek. Eleinte épp az ismeretlenségből adódó kötetlenség miatt, később viszont (a férfi) szenvedélyes szerelemből vagy (a nő) azért, hogy kitörjön háziasszony szerepéből, és valaki olyanná váljon, aki hiányzik a mindennapi életéből.

Fullajtár Andrea és Őze Áron – Fotók: MTI

Glattauer szövege mélységében, lélekrajzában, összetettségében, hitelességében és emberismeretében elhatol egészen addig a pontig, ameddig egy lektűr csak elhatolhat: sokkal inkább lélektani dráma lesz a levelezésből, mintsem limonádé, mivel érzékenyen megmutatja és alaposan kibontja két ember pszichéjét. Fullajtár Andrea eleinte csak pont annyira jó, amennyire az ország egyik legjobb színésznőjének kisujjból is jónak kell lennie, de amikor számára és számunkra is kiderül, hogy a levelezést és levelezőpartnerét tulajdonképpen az egyetlen menekülőútnak tartja jelenlegi életéből, valódi mélységeket mutat meg. Őze Áron méltó párja: szenvedélyét, odaadását és elkeseredettségét könnyű elhinni. Az előadás egyetlen baja, hogy Göttinger Pál rendező csakis a színészek játékával foglalkozott, és semmi mással nem: a két szereplő ül vagy áll a saját szobájában, és vagy nézi a monitort, vagy nem – de semmiféle rendezői ötlet (a tér elrendezése, a kapcsolat mélységének a verbalitáson túli jelekkel, például érintéssel történő érzékeltetése, egyszóval bármi az „ajtón be – ajtón ki” játékmódon kívül) nem tesz hozzá semmit a színészek játékához.

Ronald Harwood : A nagy négyes (Belvárosi Színház – Orlai Produkció)

Lenyűgöző a stáblistája az Orlai Produkció nyári bemutatóinak – a sorban közülük az első A zongorista című film írójának darabja négy művészotthonban élő, idős, egykor fényesen sikeres operaénekesről, és az ő szembenézésükről az öregedéssel. Molnár Piroska, Benedek Miklós, Szacsvay László és Vári Éva a szereplők, a rendező Gálffi László – egy ilyen szereposztás jó eséllyel még akkor is elvinne egy előadást, ha a szöveg maga szóra sem lenne érdemes. Ha túlzás is lenne azt mondani, hogy szóra sem érdemes, azért valami hasonlóról van szó itt is: egy kicsit lassú, egy kicsit unalmas, egy kicsit kiszámítható a dráma szövege még akkor is, ha végül a levont tanulság kifejezett szép: nincs klasszikus értelemben vett happy end, a Rigoletto csúcspontját jelentő kvartettet nem négy testben idős, de hangban pacsirta énekes adja elő. Másfajta a darab optimizmusa: nem érdemes azt siratni, ami már elmúlt, inkább büszkének kell lenni rá, hogy megvolt – mert attól, hogy a test ráncosodik, a lélek még nem kell, hogy vele tartson.

Szacsvay László, Vári Éva, Molnár Piroska, Benedek Miklós – Fotó: Port.hu / Puskel Zsolt

A gyengécske szövegből Gálffi és a színészek mindent kihoznak, amit csak ki lehet. Mind a játékot, mind a rendezést, és általában az egész előadást az elegancia jellemzi leginkább: a színészek méltósággal, tisztelettel játsszák rigolyás, egyre szenilisebb, rossz tulajdonságaik rabságában élő figuráikat, és (természetesen) Gálffi sem ül fel az ékegyszerű és ostoba poénlehetőségeknek, amelyeknek pedig oly könnyű lenne felülni: a folyamatosan szexről fantáziáló Benedek Miklós nem tesz félreérthetetlen csípőmozgásokat, az egyre koncentrálatlanabb figyelmű Molnár Piroska nem ül a szék mellé, a hajdan-díva Vári Éva nem teszi magát nevetségessé primadonnaságával, és így tovább. Szerethető, tiszteletet ébresztő figurák ezek minden bajukkal, nyavalyájukkal együtt, akik két lábbal a földön járnak, és akik életszerűtlen, romantikus ábrándok nélkül jutnak el az öregedő önmagukkal való megbékélésig – és ez az, amitől a dráma gyengeségei ellenére mégis jó lesz az előadás.

A nagy négyes: a kvartett Verdi Rigolettójából