A halált mint mozifilmet megkapod

0 Komment
0 Reblog

Sütő András: Az álomkommandó (Pesti Színház)

A diktatúra nem a tettekkel, hanem a szavakkal kezdődik – a szavak ebből következően arra is jók lehetnének, hogy megakadályozzák az elnyomó rendszerek visszatérését. És mije van egy színháznak, ha nem szavai? Amikkel újra elmondhatja minden olyan időpillanatban, amikor csak szükség lehet rá, hogy minden elnyomásban ott van egy népirtás magja, csak annyi a kérdés, vannak-e elegen, akik elültetik és meglocsolják. A Vígszínház is elővette a maga szavait, és jó, hogy ezt tette. Még akkor is jó, ha a mód, amit választott, annyira sok sebből vérzik, mint Sütő András Az álomkommandójának előadása Szász János rendezésében.

Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla - Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Egyrészt ott van Sütő Andrásnak az előző rendszer végnapjaiban, az előző rendszer karhatalmáról szóló drámája, amely a színház a színházban módszerével (a Román Nemzeti Színház próbál egy Auschwitzról szóló darabot a hatalom zaklatása mellett) párhuzamot von a nácik és egy meg nem nevezett diktatúra működése között. Teszi ezt túlcsorduló teatralitással, pátosszal, színpadon mondhatatlanul poétikus nyelvezetben, s némileg hajlamosan a leegyszerűsítő, fekete-fehér világkép megjelenítésére. Mindez pedig nem használ annak, hogy a dráma erősségeire koncentrálhassunk: az ötletes átfedésekre színházi valóság és színházi színház között, a darabvégi, egy kicsit mindent átértelmező csattanóra, egy-egy tényleg megrázó jelenetre.

Hegedűs D. Géza, Tornyi Ildikó

Másrészt Szász János rendezése sokszor szájbarágós, didaktikus, amelyben nem elég a színpadon eljátszani a krematóriumot, még kivetítőn is a színpadi eseményekhez semmit hozzá nem adó, csak azokat a rendezésen és a színészi játékon kívül még egy eszközzel nyomatékosítani kívánó auschwitzi képsorokat kell mutatni; amelyben a megrázó jeleneteket bombasztikus komolyzene kell, hogy kísérje; és amelyben nem elég a karhatalom emberének lenni, annak is kell látszani. (Az is nehezen érthető, miért sulykolja Szász román karszalaggal, Bukarest-felirattal és Ceaușescu kivetített arcképével a történet románságát, ha egyszer – gondolná a néző – az ittről és a mostról, nem pedig az ottról és az akkorról akar szólni.)

A rendezés fő problémája mégis az, hogy képtelen annál jobban bevonni, érdekeltté tenni a nézőt az eseményekben, mint amennyire egy bármilyen holokauszt-megidézés amúgy is elborzasztja az embert. A pátoszos sorokat a rendező erős művisséggel toldja meg, nagyszabású akar lenni, mint egy Spielberg-film, így roppant képei elmennek az ember mellett, mint ezerszer látott gesztusok üres ismétlései. Egy folyton visszatérő képben lassított, túl teátrális mozdulatokkal húzzák a földön a rabok a holtakat, és verset szavalnak – nincs ebben érzés, csak hatáskeltés. Máskor egy tökéletes és megrázó jelenetben Mengele arra kényszeríti a meztelen zsidó lányt, hogy kitárulkozzon hóhéra előtt – de Szász nem veszi észre, amikor már sikerrel elérte a csúcspontot, és agyoncsapja a felvonás véget egy tompán hollywoodias nemierőszak-imitációval. A nagy tanulságokat pedig olyan hangon mondják fel, ahogy nem a saját gondolatokat, hanem a nagy tanulságokat szokás.

Hegedűs D. Géza, Tornyi Ildikó

Szász ugyanakkor nem ügyel arra, hogy a színészek ne hagyják magukat elragadni a pátosztól. A főszereplő Fesztbaum Béla mindkét szerepében tudálékos figurának mutatja karaktereit; Fesztbaum egyre növekvő, végül a modorosságig fajuló teatralitással beszél és játszik. Tornyi Ildikó az auschwitzi lány szerepében lenyűgöző átéléssel és alázattal teljesíti nehéz feladatát, a minden értelemben vett teljes kitárulkozást; Molnár Áron a lány testvérét és a rendező titkosrendőrség elől menekülő fiát játszva is ugyanazt az egy rémült gesztus- és hanghordozás-együttest használja, amit ráadásul már megszokhattunk a fiatal, mégis már rutint kereső színésztől. Hegedűs D. Géza Mengeleként és reálpolitikus színházigazgatóként is rendkívül sokrétű és sokoldalú, mindig meglepő, és ő még a legemelkedettebb szövegrészeket is képes affektálás nélkül, egyénítve elmondani.

Hegedűs D. Géza, Fesztbaum Béla

Az álomkommandó 1987-es romániai betiltatásával és magyarországi bemutatójával aktuális ügyekről kiabáló darab volt. Legfőbb gondolatainak aktualitása mit sem csökkent az eltelt évek során, sőt, ma talán erősebb, mint azóta bármikor. Ugyanakkor Szász János azzal, hogy a dráma közelhozása és élővé, zsigerivé tétele helyett hol bombasztikussággal, hol sulykolással kívánja átadni a mondandóját, korántsem bizonyította be, hogy holokausztról, színházról és diktatúráról Sütő András darabján keresztül lehetne a legjobban beszélni.

Kövesd az Egyfelvonást a Facebookon!

Erről beszéltek:

Olvasóim

Bódi Tamás puskar Kovács Bálint bujdosobori Butterfly Pallag Zoltán cultrobot28 egyfelvonas lucka Csobod Luca ivanyiorsolya bg

Feedek

Hirdetés